MAGYAR RÉGIZENEI TÁRSASÁG

CÉLJA MINDEN RÉGIZENEI MŰ HISTORIKUS ELŐADÁSÁNAK ELŐSEGÍTÉSE, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A MAGYAR ZENÉRE.

A tíz tálentum

Zádori Mária pályaképe

 

Hangfenomén – elsőként ez jut eszembe Zádori Mária művészetéről. Csakhogy ez a szó túlságosan hivalkodó és feltűnéskeltő. Nem illik egy olyan pályához, amelytől teljesen idegen az olcsó népszerűség keresése, s amely a külsőségek hangsúlyozása helyett a művészi alázat maximumát mutatja, miközben az előadóművészet legmagasabb csúcsain jár.

           A hang fenomenális szépsége persze ettől még tény marad. A bibliai példázattal élve ez volt az az öt tálentum, amelyet Zádori Mária útravalóul kapott. Hogy kivételes hangi adottságokkal született, azt már legelső nyilvános sikere, a Magyar Televízió 1965-ös Ki mit tud versenyén nyújtott produkciója is bizonyítja. Tizenhat esztendős volt akkor. A döntőben Gilda áriáját énekelte Verdi Rigolettójának I. felvonásából. Élete második áriáját, amelyet addigi énekórái során megtanult. Technikai nehézségeket nem ismerve uralta a szólam szédítő magasságait; teljes könnyedséggel és világító fénnyel. A koloratúrákat megelevenítő gyors vibrato már akkor sem hangtechnikai eszköznek tűnt, sokkal inkább valamiféle átszellemített, belső tűz lobogásának. A későbbi Zádori Mária énekléséhez képest mégis van némi idegenség ebben a produkcióban, amellyel „Horváth Mária nagykanizsai technikumi hallgató megnyerte a klasszikus énekesek versenyét”. A formálás természetessége és a hang egyedülálló személyessége még biztosan hiányzik. Izgalmas kérdés, mi az a másik öt tálentum, amellyel Zádori Mária kamatoztatta és kiteljesítette isteni ajándékként kapott adottságait.

           Az életút következő fordulópontja az 1971-es esztendő. Ekkor alapította Virágh László a reneszánsz és kora barokk zene korhű előadására az Ars Renata szóló-énekegyüttest, amelyhez Zádori Mária alapító tagként csatlakozott. A hazai régi zenei mozgalom eme „korát megelőző” társulása több szinten járulhatott hozzá Zádori művészi fejlődéséhez. Egyfelől Virágh Lászlótól sokat tanulhatott a régi zene autentikus énektechnikájáról. Másfelől az Ars Renata együttes működését költészet és zene megbonthatatlan egysége jellemezte. A fogékony énekes előadó így nemcsak a szöveg tiszta tagolásának és világos értelmezésének művészetét sajátíthatta el, hanem a barokk vokális zene egyik alaptörvényét is: azt, hogy a zene és szöveg affektusának kibontása az interpretáció elsődleges feladata. Zádori szövegkifejezés iránti páratlan érzékenységének gyökereit bizonyára itt kell keresnünk. „Hivatalos”, kenyérkereső zenei karrierjének másik vonulata is 1971-től datálódik: ekkortól vált tagjává a Magyar Rádió Énekkarának, amelyhez 1986-ig hű maradt, holott énekes szólista-pályája már évekkel korábban felszárnyalt.

           Az én generációm legkorábban egy 1980-as kiadású feketelemezről ismerhette meg Zádori Mária kivételes hangját. A Fischer Iván vezényletével készült Mozart-lemez az ún. „kis” Credo-misét (K. 192) és a K. 339-es vesperást rögzítette. Zádori, aki – státuszát tekintve – ekkor még egyszerű „kórista”, nem csupán harmonikusan simul a kiváló szóló-kvartettbe és bizonyul Paul Eswood, Alexander Oliver és Polgár László méltó partnerének, de megszólalásai már a szólista-feladatokat takarékosan mérő misében is ragyogó napsütésként világítják be a felvétel hangzását. A vesperás Laudate pueri tétele pedig a szoprán szólista jutalomjátéka, s egyszersmind az egyszerű, szinte eszköztelen szépség csodálatos példája. Korai dokumentuma egy már ekkor világszínvonalú énekes működésének.

           A Németh Pál által alapított Capella Savaria együttes 1981-es indulása újabb jelentős állomás Zádori Mária pályáján. A régi zene 18. századi repertoárját megcélzó zenekart, amely a hazai historikus mozgalom egyik fontos intézményévé vált, a magyar hanglemezkiadás is felkarolta. Zádori Mária az együttes tagjaként és legfontosabb szólistájaként számos nagyszerű felvétellel gyarapította diszkográfiáját.

1984-ben Paul Esswooddal rögzítették Händel duettjeit és kantátáit. 1985-ben készült Händel Brockes-passiójának felvétele, amely a Hungaroton működésének csillagos órái közé emelkedett. A szenzációs lemezen Nicholas McGegan zseniális karmesteri irányítása mellett Zádori Mária a Sion leánya (Tochter Zion) szerepében magasan kiemelkedett az előkelő szólista-gárdából (Martin Klietmann, Guy de Mey, Drew Minter, Gáti István partnereként). A da capo áriák visszatéréseiben a barokk improvizációs díszítési praxis olyan elképesztően magas fokát hívta életre, amely korábban ismeretlen volt Magyarországon. Mély és hibátlan zeneiségről tanúskodó díszítései a legfinomabb arany ötvösmunka cizellált rajzolatához hasonlóan ékesítették fel szólamának lekottázott részét. A drámaiság terén is itt teljesedik ki énekművészete. A Krisztus szenvedését közelről végigkísérő lélek minden rezdülését hűen és hitelesen közvetítette a felháborodottság, megrendültség, csöndes gyász és lírai befelé fordulás minden árnyalatában. A csodálatos szépségű hang a legmagasabb regiszterben (a kétvonalas f-től) még inkább kinyílik és valami földöntúli fény vonja be, mely „mentes attól a metsző élességtől, mellyel a legtöbb szoprán megfagyasztja az ember ereiben a vért”. A Sion leánya áriáinak átszellemült, megrendítő, olykor poétikusan egyszerű interpretációja világszínvonalú; a Brockes-passió felvételének egy-egy ékköve.

           A ’80-as évek második felének egyre szaporodó lemezfelvételei már a kritika figyelmét sem kerülték el. Idehaza a barokk éneklés királynőjeként, a „magyar Emma Kirkby”-ként kezdik aposztrofálni, a külföldi kritikák pedig egyenesen arra hívják fel a figyelmet, hogy Zádori hangja szebb a legkiválóbb angol régizene-énekesnőkénél is. Hamarosan a legrangosabb külföldi régizene-együttesek is meghívták: föllépett a göttingeni Händel Fesztiválon, majd Innsbruck, Gent, Brugge, Regensburg, Karlsruhe, Milano historikus zenei fesztiváljain. Londonban Ton Koopmannal lépett fel, Ausztráliában az Australian Chamber Orchestra-val turnézott, az Egyesült Államokban a San Francisco-i Philharmonia Baroque Orchestra-val, Nicholas McGegan együttesével koncertezett. Számos felvételt készített a Bajor Rádió és a Westdeutsche Rundfunk számára, utóbbiak közül kiemelkedik egy ritkaság, Johann Sebastian Bach unokatestvére, Johann Ludwig Bach Trauermusikja, amely 1998-ban CD-n is megjelent Hermann Max karmesteri irányításával, a Rheinische Kantorei és a Das Kleine Konzert közreműködésével. Amikor 25 évvel ezelőtt a Vashegyi György által alapított Purcell Kórussal és Orfeo Zenekarral a magyar régi zenei mozgalom új generációja jelentkezett, Zádori Mária természetszerűleg a legkeresettebb szólistája lett ezen együtteseknek is.

           A sikeres életpálya adatainak felsorolásánál azonban talán lényegesebb felismerni azokat az egyedi vonásokat, amelyek különleges ismertetőjegyei Zádori Mária művészetének. Claudio Monteverdi madrigáljainak éneklése közben Zádori a szövegkifejezésnek, és a drámaiság tisztán zenei eszközökkel való megvalósításnak utánozhatatlan szintjére jutott. Egy 1988-as Hungaroton lemezen Tancred és Clorinda párviadalában ragyog föl ez a képessége. A haldokló Clorinda monológja földöntúli tisztasággal kel életre, és az utolsó szavaknál (S'apre il ciel: io vado in pace") valóban a megnyílt menny látomását varázsolja elénk. A „Si dolce è ’l tormento” („Oly édes a kín”) kezdetű madrigált számtalan előadásban meghallgattam: az énekhang egyikben sem oly gyönyörű színű, az előadás sehol sem oly sallangtalanul egyszerű, mint ezen a lassan harminc éves felvételen. Monteverdi Orfeójának Prológusában, amelyet a Musica énekel, kritikusai értékelése szerint Zádori Mária a Monteverdi-stílus magasiskoláját jeleníti meg, „a szólam tagolása, a hangszínárnyalásnak változatossága és finomsága, az olasz nyelvnek, a vokális vonalnak és hangsúlynak tökéletes összeforrottsága révén” (Fodor Géza). Kroó György szavai szerint Zádori Monteverdi előadásából „szinte sütött a szöveg hangulata, a boldogító érzéki szépség lírája, csakúgy, mint az őrületté fokozódó szenvedély, vagy a boldogtalan szerelem s bosszú tragikus hangja”. A színpadi szerepet soha nem vállaló művésznő jelmez, színpad és játék nélkül teremtett

felejthetetlenül sűrű, zárt, drámai légkört, legyen szó akár Monteverdiről, vagy Haydn Ariadné-kantátájáról.

           A magyar zenetörténet óriási nyeresége, hogy Zádori Mária – az Ars Renata együttes céljait folytatva – soha nem zárkózott el a régi magyar muzsika megszólaltatásától. Esterházy Pál Harmonia caelestisének második Hungaroton felvételén (1991), az énekesnő hangszínét csak a herceg és nádor költeményeiben felbukkanó jelzőkkel („dulcis et suavis”: „édes és kellemes”) lehet jellemezni. Diszkográfiájának különleges darabja a 17. századi magyar dalokat közreadó kompaktlemez (Quintana 1992). Ezekben az egyszerű dallamokban mutatkozik meg leginkább a hang szépségének lebilincselő ereje, eszköztelensége. A magyar zenetudomány egyik friss felfedezése a tolnai születésű Fusz János (Johann Evangelist Fuss) daltermésének felfedezése. Óriási szerencse, hogy épp Zádori Mária vállalta e dalkincs bemutatását és hangfelvételének elkészítését. Előadásában a Fusz-dalok nem csupán korrektül informálnak egy Beethoven- és Schubert-kortárs kismester művészetéről, hanem bevilágító erővel mutatják fel azokat a pillanatokat, amikor ez a rövid életű zeneszerző a maga teremtette mikrokozmoszban igazán nagy tudott lenni. Ismét a szöveg minden rezdülésére hallatlanul érzékeny attitűd segíti az énekesnőt ebben. A Die Verlassene an ihr Kind („A leányanya gyermekéhez”) című dalban egy emberi dráma néhány percbe sűrített képét állítja elénk. Nemcsak az artikuláció, a megállások és nekilendülések finom hullámzása, de még a számtalan árnyalatban gazdag hangszín is a szöveg érzelmi teljességének kifejezést szolgálja, éppúgy, mint az Elysium című dal drámai jeleneteiben. Valójában minden „kismester” meg kellene, hogy kapja a lehetőséget, hogy művészete tökéletes előadásban mérettessék meg. Fusz János Zádori Máriától kapta meg ezt a lehetőséget.

           Végül Zádori Mária Bach-interpretációiról szeretnék szólni. Azokról a pillanatokról, amikor éneke nem kismester, hanem az egyetemes zenetörténet legnagyobb lángelméjének műveit szolgálja. A Capella Savariával, az Orfeo Zenekarral is gyakran énekelt Bachot, de nélkülözhetetlen szereplőjévé vált a Kamp Salamon által vezetettt Lutheránia kantátazenés istentiszteleteinek, passió- és oratórium-előadásainak és Bach-heti koncertjeinek. Aki csak hallhatta vele a János-passió áriáit, Krisztus-követés örömét (Ich folge dir gleichfalls), a Krisztus-siratás fájdalmát (Zerfließe, mein Herze), annak örökké Zádori Mária hangján élnek ezek az áriák az emlékezetében, épp úgy, mint Bach egyik legcsalafintább dallama a Karácsonyi oratórium VI. kantátájában (Nur ein Wink von seinen Händen). A számtalan kantáta-előadásból szinte értelmetlen egyet kiemelni. Mégis a BWV 115-ös kantáta Bete aber auch dabei („Imádkozzál kitartóan”) kezdetű áriája a zenei imádság korábban soha nem ismert mélységeit és magasságait tárta fel a hallgató elé, aki úgy érezte, maga is imádkozott, igazabban, mint ahogy saját tökéletlen szavaival tette volna.

           A Bach-interpretációk Zádori Mária művészetének legmélyebb titkára világítanak rá. Titokra, hisz megfejthetetlen, hogy a hang szépsége és tökéletes csiszoltága, a korhű előadás megtanulható elemei: a díszítéstechnika, a stílusismeret, és a megtanulhatatlanok: a zenei érzékenység, az ízlés, a minden manírtól mentes egyszerűség és a mindezek mögött rejlő emberi aranyfedezet mikor s hogyan lényegül át etikai, erkölcsi üzenetté. Meggyőződésem szerint Zádori Mária művészete túllép a zenei élvezet, az esztétikai gyönyörűség kategóriáin, és olyan rétegeket szólít meg, amelyek az emberi egzisztencia legmélyéhez tartoznak. Az élet legjavát tápláló forrás, megtisztító üzenet. A görögök katarzisnak hívták.

           Éppoly kézenfekvő, mint amennyire ünneprontó lenne előszámlálni, hogy ez a kivételes énekesi pálya mennyire nem kapta meg azt a méltó elismerést, amelyet díjakban, világhírben mérnek. Ám a számtalan létező, meghallgatható felvétel fényében mindez másodlagosnak tűnik. Hisz akinek van füle a hallásra, hallja, hogy a 20-21. század egyik legnagyobb magyar énekesnője szórta itt „dús élte kincsét” megszólalása minden pillanatában; szerényen, tisztán, rokonszenves visszafogottsággal, csak a zenére figyelve, de a zenébe rejtett teljesség minden árnyalatát visszaadva. Az útravalóul kapott öt tálentumhoz hozzátéve még ötöt, egy kiteljesedett életpálya minden áldását.

 

Farkas Zoltán zenetörténész

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 21
Tegnapi: 10
Heti: 35
Havi: 220
Össz.: 29 224
Oldal: Farkas Zoltán Zádori Máriáról
MAGYAR RÉGIZENEI TÁRSASÁG - © 2008 - 2018 - earlymusic.hupont.hu